Blaskó János szobrászművész műtermében egymás mellett él a múlt és a jelen, a történelmi és alkotói hagyományok sora, a személyes és a közösségi munka: királyok és hétköznapi emberek, plakettek és szobortervek, modellek váltják egymást a polcokon, az asztalokon. A szoba másik végében könyvek és festmények, emlékek kaptak helyet. A hatvannégy esztendős alkotót hivatásáról, hitvallásáról és az ünnep előtti készülődésről kérdeztük. Alkotásai közül a szobrász a székelyudvarhelyi Emlékezés parkjára tekint a legnagyobb büszkeséggel.

– Kiktől tanult, hogyan indult el a pályán?
– Édesapám, Blaskó János festőművész volt. Festékillatú, élettel telített vásznai, hófehér papírjai már kisgyermekként felébresztették bennem a vágyat, hogy én is olyan nagy varázsló legyek, mint ő. Nekem és színész testvéreimnek, Péternek és Balázsnak is mesterünk volt abban a családi műhelyben, amelynek műterme adott otthont, s ahol hosszú éveken át közösen gondolkodtunk kép, szobor, színpadi szerep felépítésének megoldási lehetőségeiről. Ma is igazodási pontot jelent apám emberi tartása, viszonya a hazával, műveinek igényessége s a szeretet, amely mindezt motiválta. A sors nagy ajándékaként ma ugyanebben a műteremben dolgozhatom. Szóval a képzőművészet irányába édesapám példája vezetett. Ő vette az első színes gyurmát is. Talán megérezte, hogy miért vezet szinte minden sétánk a Tavaszmező utcából egyenest a Harminckettesek terére, a Gránátvető katona szobrához. Lenyűgöző volt számomra a szobor! Úgy éreztem, nekem is ilyen dolgokat kellene majd csinálnom.
– Térjünk vissza a tanulmányokhoz. Hogyan folytatta a gim­náziumban?
– 1959-ben voltam első osztályos a képző- és iparművészeti gimnáziumban. Tanított akkor ott egy csodálatos, nagy szobrászegyéniség, Somogyi József. Én is és sok ma is működő fiatalabb és idősebb kitűnő kolléga tőle tanulhatta a szakma alapjait. Műtermét egy ajtó választotta el a növendékekétől, s így végigkövethettük a folyamatot, hogyan lesz a tizenöt centiméteres viaszba mintázott szobrászi gondolatból, a sokszor háromméteres vázszerkezet megépítésén át agyagba mintázott, kész mű. Ma is úgy érzem, mindez sokkal többet jelentett nekünk minden verbális instrukciónál. Annak ellenére, hogy a mester a verbalitásban is nagyon jó volt, ha demonstrálnia kellett, hogyan és milyen módon tegyünk rendet a szobron, csak annyit kérdezett: „Jancsikám, belenyúlhatok?”, s már rendeződött is át minden. A végén hátralépett, jól megnézte, kell-e még tenni valamit, majd egy reflexszerű mozdulat még elhalt benne: „nna”, mondta, és továbblépett. A képzőművészeti főiskolán Mikus Sándor épp az ellentéte volt Somogyinak. Ha tetszett neki a munka, akkor mosolygott, ha nem, mondott valami nagyon kíméletes kritikát, de soha nem érezte szükségét, hogy megmutassa, ő hogyan csinálná. Szabadon dolgoztunk, persze a kötelező tanulmányok elvégzése mellett.
– Rengeteg magyar művészt, híres személyiséget formált meg az Árpád-házi királyoktól Petőfin át Erkel Ferencig. Miért tartja fontosnak, hogy ezekre a múltbeli személyiségekre emlékezzen?
– Talán azért, mert múlt nélkül nincs jelen, még kevésbé jövendő, s talán azért, mert akikre felnézünk, akikhez igazodni tudnánk a múltunkból, addig maradnak velünk, és addig adnak erőt a jövőt illetően is, amíg emlékezni tudunk rájuk.
– Az utóbbi évek egyik leg­kiemelkedőbb alkotása az erdélyi emlékhely, a székelyudvarhelyi Emlékezés parkja. Itt áll egymás mellett tizenhárom történelmi személyiség szobra, közülük hat – Csaba királyfi, Szent László, Bethlen Gábor, Nyírő József, Bethlen István és a Vándor székely – Blaskó János alkotása. 2003-ban kérték meg önt, hogy szervezze meg az emlékhely létrehozását. Hogyan értékeli ezt a munkát?
– Bátran mondhatom, hogy az Emlékezés parkja a székelyföldi Hősök terévé vált. Magam sem hittem, hogy ilyen reveláció lesz, ilyen kitörő öröm fogadja. Jó volt látni a felszabadulást, a befelé fojtott magyarságtudat kiszabadulását és a hőseink előtti főhajtás szabad megnyilatkozását kilencven év után. Ehhez szükség volt Szász Jenő akkori székelyudvarhelyi polgármester felkérésére és az égiek segítségére is.
– A családi hagyományok és a tapasztalatok, az elődök hagyománya más területen sem múlt el nyomtalanul, hiszen 1993 óta ön is tanít.
– A családi hagyományok említésekor megint az édesapámra kell gondolnom, aki kiváló rajztanár is volt. Húsz éven át vezette az egri tanárképző főiskola rajz tanszékét, sok kitűnő tanár- és művésznemzedéket nevelt fel. És valóban, én is tanítottam, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola szobrásztanáraként mentem nyugdíjba 2007 decemberében. Nem szívesen beszélnék a tanításról, bár voltak pozitív élményeim is. Mindenesetre politikai akarat kellene a felsőoktatás rendbetételéhez.
– Mesélne a legújabb munkáiról?
– Kézdivásárhelyen december 12-én avattuk fel Kratochwill Károly vezérkari ezredesnek, a legendás Székely Hadosztály parancsnokának portrészobrát. Kratochwillről és székelyeiről annyit mindenképpen tudni kell, hogy 1918. december 1. és 1919. április vége között tizenhat győztes csatát vívtak a történelmi Magyarország védelmében a betörő román hadsereggel szemben. Hősi honvédő harcuknak csak az őket hátba támadó „magyar” vörös hadseregnek sikerült véget vetnie.
– Gyermekei közül ki követi a pályán?
– Jancsi fiam tervezőgrafikus. Javarészt könyveket, logókat, teljes arculatokat és folyóiratokat tervez. Jólesik látni a fejlődését, egy-egy szép munkáját.
– Mely munkáira a legbüszkébb?
– Több mint hatvan művem áll köztereken, itthon és a határokon túl. Természetesen szeretem és vállalom valamennyit. Ha mégis kivételt kellene tennem, akkor az Emlékezés parkját említeném, amely sok energiát kívánt, ám lélekmelengető volt. Említhetem még a szombathelyi főtér díszkútját, a Császárok kövét, Árpád-házi I. Géza király szobrát a váci történelmi vár bástyáján, az Emberpárt a váci Madách Imre Művelődési Központ előtt és nem utolsósorban Bartha Miklós portrészobrát, amelyet az udvarhelyszéki Rugonfalván, Bartha szülőfalujában helyeztünk el 2007-ben. Azóta megtörtént a Bartha Miklós Társaság újjáalakulása is Erdélyben.
– A karácsony és az új esztendő közeledtével milyen gondolatok foglalkoztatják?
– Nem tudnám a szeretet ünnepét anélkül megélni, hogy eszembe ne jutnának a szüleim, közeli és távoli eleim. 64 éves vagyok, és közeledik az idő, amikor újra találkozom velük. Szeretném, ha a szemükbe nézhetnék, amikor ez megtörténik.